Szabó-Tasi Katalin mesél (Fotó: Tiszai András)
Tekintve, hogy elsősorban a Papírszínház blog rendszeres olvasói, illetve vélhetően azok olvassák nagyobb arányban ezt az írást, akik már ismerik ezt a csodálatos alkotmányt és a benne rejlő lehetőségeket, nem az eszközről, történetéről, a mesélőként átélt élményekről, vagy az egyes mesékre felépíthető foglalkozásokról írok most.
Egy olyan alkalmat, és az abból levont következtetéseimet osztom meg az olvasóval, amik papírért, tollért, megosztási felületért kiáltanak.
Maga az élmény, ami írásra késztetett, nem volt több mint egyetlen pillanat, pillanatnak viszont katartikus, ezért messziről kezdve felépítem, kibontom, és megkísérelem írásban is átadni a lehetetlent: a pillanatot.
Több alkalommal meséltem már Papírszínház ból, a legtöbbször a saját gyerekeimnek. Az első alkalommal 2, később már 3-4 mese erejéig is le tudtam kötni őket, és ez elég nagy szó, ha azt a tényt is leírom, hogy kicsik még, teljesen más típusú érdeklődéssel. Vegyes gyerektársaságoknál, rendezvényen, vagy épp egy szülinapi zsúron a tortaevést követően csak annyira szokott nehéz lenni mesemondóként a dolgom, amennyire a gyerekek nincsenek összeszokva, vagy ha a közönség korosztályos megoszlása nagyon tág.
Még mindig mesél... (Fotó: Tiszai András)
Történt egyszer, hogy egy hátrányos helyzetű gyerekeknek segítséget nyújtó alapítvány vezetője invitált, hogy tartsak néhány gyereknek egy kézműves foglalkozást. A Papírszínház ilyenkor nagyon jól jön, a gyerekeket könnyen áthúzza a kreativitásból egy nyugalmi állapotba, kitűnő alkalom, hogy amíg a felnőttek előkészülnek az ebédhez, a gyerekek lenyugodjanak. Ezek a gyerekek állami gondozásban, átmeneti vagy tartós nevelésben élő gyerekek voltak, ami alatt azt kell érteni, hogy hosszú idő óta a családjukból kiemelve, lakóotthonokban, nevelőkkel élnek együtt. És utólag azt is megtudtam, hogy azt is kell érteni, hogy arról, hogy „gyere, mesélek” sok élményük nincs. Ezt az egyik nevelő súgta a fülembe, amikor cseppet értetlenül fogadtam a kedvetlenségüket. Első alkalommal ugyanis, amikor kiáltottam, hogy jöjjenek, mert kezdődik a mese, mintha meg sem hallották volna. Vagyis, éreztem én, hogy meghallották, de a tevékenységüket meg nem szakítva úgy tettek, mintha nagyon foglalatoskodnának valamivel. A kezük járt, de a fülük már rám figyelt.
Központi helyre tettem a Papírszínház at, elrendeztük a padokat, és nevelői segítséggel leültettük a gyerekeket. Kivéve egy kisfiút. Őt csak különös ráhatással, konkrétan azzal a nevelői utasítással, hogy most tessék oda leülni, sikerült csak a padra ültetni. Róla a rendezvény elején már megtudtam, hogy hiperaktív, viselkedészavaros, néha a megnyugtatásához gyógyszerek segítségére szoruló, nagyon eleven kisfiú. Mielőtt leült volna a padra, hozott egy csomag autóskártyát, és elkezdte kevergetni, közben izgett, mozgott majd és látványosan szenvedet attól, hogy most le kell majd ülnie tíz percre. Megkérdezte, hogy muszáj-e a mesére figyelnie, vagy kártyázhat-e. Természetesen azt mondtam, hogy nyugodtan kártyázzon csak. Meg is lepődött ezen.
Aztán jött a pillanat. Amikor a dobozka felső ajtaját kinyitottam, megállt a kezében a kártya. Amikor a két oldalsó ajtót is kinyitottam, letette a paklit. A mese pedig magába szippantotta. Majdhogynem mozdulatlanul ülte végig, a történetben volt, az interaktív részeknél elsőként válaszolt a kérdésekre. Figyelt. A figyelemhiányos gyerek. Ült. A hiperaktív gyerek. És a mese végén sokkal, sokkal nyugodtabb volt, mint az elején.
Már nem mesél, alkot... (Fotó: Tiszai András)
Természetesen nem változtatta meg őt tizenöt percnyi Papírszínház , hiszen miután felállt, elszaladt, és ugyanolyan vehemenciával vetette bele magát a napba, mint ahogyan előtte. De volt tizenöt nyugodt perce, ami alatt végig, és amitől utána is jobban érezte magát. És persze mindemellett hallott egy mesét, egy jó mesét, látott nagyon szép képeket, és elraktározott valamicskét az élményből biztosan.
De mégis, a legfontosabb, hogy volt tizenöt olya perce a varázslatból, amivel ezeket a gyerekeket nehéz elérni. Könyvvel, diafilmmel, mesemondással biztosan nehezebb. De a Papírszínház komplex élményt adott: közeget teremt, és atmoszférát a dobozzal, értéket és tartalmat nyújtott a mesével és a képpel. Még annak a gyereknek is, akivel meg kellett küzdeni ezért. Akinek ilyesfajta élményt adni nagyobb kihívás lehet, de hihetetlen sikerélmény és öröm.
Szabó-Tasi Katalin
Mesemúzeum (fotó: MNO)
Thierry Chapeau: Szusi
Maros Krisztina: Egy pöttyös nap
Petri Ágnes
Három toll
Indulhat az előadás? Mert mesét is írtam hozzá!!!